2007. július. 6.
19:00, elindultam Bécsből Sopronba, egy idegölő szóbeli érettségivel (azt még Szegeden), és egy bécsi felvételi teszttel a hátam mögött. Vonatúton próbáltam Vonnegut-ot olvasni, de ehhez azt hiszem túl fáradt voltam. Sopronban aztán kiderült, hogy Tibiék csak most értek Fertődre, és nem tudnak értem jönni autóval. Bánatomban buszt kerestem, amit szerencsére találtam is, és kb. egy óra múlva megérkeztem a másnapi Fertő-tó körbebiciklizés rajtjának helyszínére, a fertődi kastélyhoz. A többiekkel ott helyben megkajáltunk, majd mentünk is aludni, ergo sátrat verni a helyi iskola kertjében…

2007. július. 7.
Elég rossz helyre sikerült felverni a sátrat a vaksötétben, úgyhogy az álmatlan éjszaka után nyűgös reggel következett, legalábbis részemről. Elég nehezen sikerült összekapni magunkat, mire 10 órakor (egy órával a többiek elrajtolása után) végre nekiindultunk. Én megkaptam Tibi zsírúj egysebességes szénfekete bicaját erre az útra, úgyhogy örültem ám! :)
Viszonylag a táv elején jártunk, amikor Tibi hátsó gumija defektet kapott. Ezt legalább fél órás defektszerelés követte, a szükséges szerszámok átmeneti hiányában. Szerencsére utána nem ért minket hasonló istencsapása, és kisebb elkavarások mellett ugyan, de biztosan haladtunk a cél felé Balf, Fertőrákos (itt találkoztam a legemlékezetesebb emelkedővel), Mörbisch (itt keltünk át a határon), Rust, Oggau, Donnerskirchen (itt volt a „féltáv”), Neusiedl am See, Gols, Illmitz irányaban. Kb. innentől veszélyesen kezdett elegem lenni az egészből, és rövid letargia után állat módon elkezdtem tekerni, amit még a magyar határ után is tudtam tartani egy darabig. Sajnos ez után kezdett átfordulni a dolog a rettegett, „ha egyszer ezt túlélem, akkor…” típusú vánszorgásba, de láss csodát, este 6 körül még az összes testrészem birtokában sikerült megérkezni (vagy inkább visszaérkezni) Fertődre, a célba. Tusolás, sebnyalogatás után elkezdtük tárgyalni, hogyan jussunk át Sopronba, a Volt fesztiválra. Én nem voltam hajlandó a szomszéd falunál, Fertőszentmiklósnál tovább tekerni, mert onnan indult a vonat. Így is lett, Tibi pedig bevállalta a bicajozást.
Én rövidke ingyenvonatozás után (sajnálom, de nem jött a kalauz :D), felszálltam a Voltra induló buszra, és megvártam Tibit. Szegény a már megtett 130 km-re ezzel rátett még egy 40-est, ráadásul emelkedőn…már tudom, hogy miért nem akartam én odáig biciklizni.
Odabent Kispál koncerttel indítottunk. Az ugrálásra, előre, hátra, esetleg oldalra való mozgásra tett heveny kísérletek hamar kudarcba fulladtak, így csendes, zenehallgatós, rekreációs estet tartottunk magunknak. A Korn koncert semmi izgalmassal nem kecsegtetett, legalábbis számunkra, úgyhogy rövid bámulás után inkább a Macskafogó tejbár irányába mozdultunk. Nekem támadt a zseniális ötletem, hogy pihenjünk pár órát, majd hajnali 3-kor felkelünk a voltzáró rockdiszkóra. Petike, az ismerős akivel ott találkoztunk, felajánlotta a sátrát, mert a sátorhelykeresés eleve meddő kísérletnek látszott, (esetleg a színpad közepén találtunk volna még némi helyet…) Így aztán aludni tértünk, és aludtunk is, mint akit fejbe vertek, egészen reggel 9-ig…

2007. július 8.
Na igen…a rockdiszkóból semmi nem lett, ami tekintettel az akkori állapotunkra, nem igazán meglepő. Reggel arra ébredtem, hogy hihetetlen módon ég a hátam. Tibi már bicajozás közben is szólt, hogy nagyon piros. A wckeresés, sem ment könnyen, mert a toi-toi-okat, a színpadokkal, és a többi berendezéssel egyetemben elkezdték elpakolni, és a környék inkább csatatérre, mintsem fesztiválhelyszínre hasonlított. Mikor bejutottam a mosdóba, és volt szerencsém tükör elé állni, megtapasztalhattam azt az igen különös érzést, hogy a tükörből nem az az ember néz vissza, akit eddig megszoktam…mikor visszaértem a sátorhoz, Tibi utalt is rá, hogy „a korod ellenére jól nézel ki…”. Kösszépen! :D
Pakolgatás után el is indultunk, Tibi bicajjal, én voltos busszal: itt elváltak útjaink. Sopron belvárosában megkerestem a buszpályaudvart, majd megállapítottam, hogy Balatonfüredre, következő úticélomhoz, csak 3 óra múlva indul busz. Vasárnap lévén nem kifejezetten találtam magamnak elfoglaltságot a városban, vagy csak túl fáradt voltam erre bármilyen kísérletet is tenni, így ezt az értékes 3 órát a buszpályaudvar biztonsági őreivel való mélyenszátó eszmecserével töltöttem el.
A balatonfüredi busz dugig tele volt, nekem pedig sikerült elcsípnem a legjobb helyet az első sorban, ahonnan jól láthattam mindent (én már csak ilyen kíváncsi vok :D). Fél 7-re megérkeztem a zajos üdülővárosba, majd találkoztam a kedves osztálytársakkal akik átjöttek értem Siófokról. A strandra már nem engedtek volna be új vendéget ilyen későn, de Árpi volt szíves ezt lebeszélni az illetékesekkel :D. Átvedlettem fürdőruhába, így láthatóvá vált a hátam, ami addigra igen siralmas képet mutatott, ugyanis elkezdett erősen felhólyagzani, és még a reggelinél is jobban fájni… Egy kis kellemes strandonücsögés és sörözgetés után elindultunk a kikőtőbe, majd felszálltunk a Siófokra induló hajóra. Közben elkezdett sötétedni, így alkalmunk volt a balatoni naplementét hajóról megfigyelni…nagyon jó volt! :)
Elsétáltunk a szállásra, ahol Árpi vállalkozott rá, hogy bekenje a defektes hátamat, ami rettenetesen fájt, és égett, mellé gusztustalan is volt a javából. Kellőképpen kétségbe estem emiatt, de szerencsére a gyógyítás gőzerővel folyt.
Nem sok kedvem volt aznap este még a városban kószálni, ne adj isten bulizni, inkább ágyba dőltem, és végre sikerült magam rendesen kialudni.

2007. július 9.
Reggel páran elindultak tőlünk a Beach-re luxusstrandolni, de én úgy döntöttem hogy ez semmiképpen nem ér meg 900 Ft-ot, illetve azt, hogy dél előtt kikászálódjak az ágyból. A többiekkel, akik ott maradtak, komótosan megreggeliztünk, majd célba vettük a jól bevált szabadstrandot. Rólam ismeretes, hogy utálom a strandokat, főleg abban az állapotukban, amikor egy rakás zajos, punnyadó, idegesítő, fürdőruhás homo sapiens veszi őket körbe. Úgyhogy nem kifejezetten élveztem ezt a pár órát…
A szállásra visszaérve tusolás, gatyábarázás, szörnyűséges hátkenegetés következett, majd elindultunk a városba kaja után nézni. Az idő kezdett rosszra fordulni, úgyhogy visszafelé már a nyárhoz képest fogcsikorgató hidegben és szemerkélő esőben vezetett az utunk. Ezen az estén sem mentem bulizni, de igazából nagyon nem sajnálom, a helyi zenés-táncos szórakozóhelyek felhozatalát tekintve.

2007. július 10.
Borult ég, hideg, pakolás, mosogatás…pár szóban így lehetne jellemezni ezt a reggelt. Eldőlt, hogy mindenképpen haza kell utaznom Kéktúra tábor előtt, mert meg kell mutatni orvosnak a hátamat. A hólyagok már teljesen eltűntek, és a fájdalom is jelentősen enyhült szerencsére.
Kacsa szülei kijöttek autóval, így mindenki kényelmesen hazajuthatott, amiért személy szerint igen hálás voltam. Itthon kaptam a hátamra hiperszuper kenőcsöt, kidobáltam a felesleges cuccokat a táskámból, és lélekben felkészítettem magam a másnap kezdődő Kéktúrára.

2007. július 11.
A kéktúrázó pajtásokkal a Nagyállomáson találkoztunk reggel. Szegedtől Kismarosig vonattal mentünk, egy Pesti átszállással, Kismarosnál pedig birtokba vettük a kisvasutat Királyrétig (szó szerint, ugyanis a velünk egy kocsiba szálló általános iskolás csoportot már nem engedtük leülni :D). A jó kedélyű utazás után Királyrétnél ebéd, majd pár km-es séta következett a Spartacus kulcsosházig. Közben megnéztünk egy barlangot, ahová a cserkészek „foglalt területén” keresztül vezetett az út – ők első körben úgy gondolták, hogy nem engednek minket átkelni… Ezt tetézte, hogy este, sátorverés után, vacsora előtt, úgy döntöttünk Ivivel, Gáborral, és Balázzsal, hogy lemegyünk a királyréti büféhez egy kis seritalt magunkhoz vételezni. Természetesen a cserkészek tábora mellett is elhaladtunk, ahol ők a délutáni táncikálást megunva inkább az iszapbírkózáshoz hasonlatos műveleteket végeztek, majd minket meglátva elkiáltották magukat, hogy „jönnek a betörők…!”. No comment…ennyi elég is volt erre a napra…belőlük biztosan.